Meghalt Mádl Ferenc
Országatyák öltenek ma fekete ruhát és országanyák kötnek ma fel gyászos főkötőt. Meghalt Mádl Ferenc. A jogtudós, a politikus, a Harmadik Köztársaság második köztársasági elnöke.
Frakcióvezetők, bizottsági elnökök, egyszerű képviselők; a Miniszterelnök Úr, miniszterek és más kormánytisztviselők; Schmitt Pál Köztársasági Elnök Úr; a pártok delegáltjai: egykori és leendő miniszterelnökök, miniszterek, államtitkárok és köztársasági elnökök jönnek, hogy leróják kegyeletüket.
Mind ott vannak. Őszinte részvétükkel telt szolgálati autóikkal sorban robognak a Várba. Ma minden rendezett. Ma mindenki tudja a dolgát. A fényképek kínos pontossággal készülnek. És nyílnak és nyílnak a fekete Audik. Lám ott van Orbán Viktor, aztán nem sokkal utána Gyurcsány Ferenc is. Ma mindkettejüket ugyanaz fojtogató, torokszorító érzés tölti el: csak nehogy elcsesszem.
Ma minden úgy zajlik, ahogy a nagykönyvben meg van írva a politika nagy, íratlan könyvében.
A gyász, a halál tényéből, az elmúlásból fakadó ősi érzés ilyenkor tűzszünetet rendel el, és minden ember tudja, hogy ez így helyes. A politikus is tudja ezt, hiszen ő is alapvetően ember (persze némelyik 'azemberekembere'). Ember, aki történetesen politikus. A pék is örül, ha van sütnivalója, a politikus meg, ha van neki legalább egy kicsi, akkor kihasználja a helyzetet.
Ilyenkor könnyen eszébe jut az embernek a méltatlanul kispadra ültetett, vagy fel nem fedezett Bacsó Péter film: a Megint tanú. Bár kétségtelen, hogy a Tanú című film, mint klasszikus überelhetetlen, de a rendező célja itt szerintem nem is ez volt. A két filmet nem érdemes összehasonlítani. Két nagyon eltérő kornak a görbetükre mind kettő. Érdekes, hogy Bacsó feltűnően gyorsan elkészítette a Megint tanút, már a rendszerváltás hajnalán. A karakterei a '90-es évekbeli figurák, ám sokuk még ma fellelhető a magyar politikában. Persze azóta jöttek újak és mentek el régiek. Új praktikák, új kommunikáció, új díszlet, de 2011. akkor is a '90-es években gyökerezik. Ezért fontos ez a film.
Isten nyugosztalja Mádl Ferencet. A paródia tárgya nem az ő halála.
Végül pedig Pelikán József temetésén elhangzott beszédek: (mai olvasatban)
A "progresszív", liberális szónok:
Óriási vasmarok szorította össze a szívünket, mikor megjött a hír: elmentél Mádl. Elragadtak tőlünk a sötét erők. Miért mindig a jóknak kell meghalni, a gerinceseknek, a makulátlanoknak. Miért pont Mádl Ferencnek kellett elmenni, és miért nem nekem vagy neki, vagy... Hogyan is mondta a nagy költő, Shakespeare Vilmos? Ha megéri a következő négy évet, biztos elszörnyedett volna azon ami jön. Zokogjon, hát a Magyar Köztársaság népe, mint ahogy én is zokogok, de bosszút állunk érted Mádl Ferenc.
A "konzervatív", népnemzeti szónok:
Magyarok, Testvérek!
Megint temetünk. Megrendülve állunk itt a magyar anyaföldet verejtékükkel áztató svájci frank hitelesek nevében is. Isten veled Ferikém. Nyugodj békében, te jogászok remeke, te nagy magyar jogász. El kellett temetnünk téged, hogy az ősi magyar átkot, a köztünk lévő viszályt és acsarkodást is eltemessük. Mert sukorói kaszinó is kell a magyarnak és állami nyugdíj is. És állami nyugdíj a dolgok végén mindenkinek kijár. Ez az igazság.
